amit az alábbi linken lehet megtekinteni: Partizán - Dokumentumfilm

Szeretném elmondani, hogy miért döntöttem úgy, hogy a nyilvánosság elé lépek. Komoly dilemma volt, hogy szabad-e, érdemes-e megszólalnom, aztán a lelkiismeretem győzött, hogy egyszer el kell mondani, amit a közmédiában tapasztaltam az ott eltöltött 27 év alatt. Még akkor is, ha sok mindenre fájdalmas volt visszaemlékezni, és nekem már van egy nagy munkával felépített – a médiától független – másik szakmám, életem. Néhány éve már a névjegyemről is elhagytam, hogy televíziós újságíró. Mégis a megszólalás mellett döntöttem, vállalva ennek minden kockázatát és következményét, bízva abban, hogy a szembenézés és a megtisztulás után könnyebb elkezdeni építkezni.

A döntésemnek három fő oka van. Az első és talán a legfontosabb az, hogy 1990 és 2017 között voltam a Magyar Televízió, majd az MTVA munkatársa. 16 elnök/vezérigazgató, számos vezető alatt dolgoztam különböző pozíciókban, de mindig azt tapasztaltam, hogy a politikának erős befolyása van erre az intézményre. Van különbség a mértékben, ilyen totálisan senki sem foglalta el a közmédiát, mint az utolsó időszakban, de az én hosszú tapasztalatom szerint minden politikai erő rá akart tenyerelni – még ha különböző mértékben is.

Szeretném, hogy az, ami a közmédiában történt, figyelmeztető jelzés legyen arra, hogy erősebb gátakat kell betenni, és minden politikai erőnek meg kell értenie, hogy a közmédia sohasem lehet egyetlen politikai erő játszótere sem, meg kell őriznie függetlenségét, pártatlanságát és kulturális, oktató misszióját.

A második ok, hogy egy nagyon hosszú időszakról beszélünk. Én szerencsésnek gondolom magam, mert még részt vehettem televíziós újságíróként igazi közszolgálati műsorok elkészítésében (Kisokos, A Nagy Versmondás, Nyugat mesék, Női szemmel – Nyitrai Kata műsora, Mindentudás Egyeteme 2.0, Maradj Talpon!, Virtuózok, Játék határok nélkül stb.). Az új generációnak erre esélye sem volt. De így is az életrajzom olyan, mint egy fűrészlap: fel-le. Hiába próbáltam csak szakmai munkát végezni műsorkészítőként, vezetőként, mindig jött egy új politikai erő, belülről és kívülről érkezett a nyomás, hogy a fejemre olvassák azt a pozíciót, ahol épp egy korábbi vezetés alatt voltam. Sokszor ellehetetlenítettek személy szerint engem is, ugyanakkor akadtak vezetők, akik kiálltak értem, próbálták enyhíteni a külső nyomást, és maradhattam, hogy gyakoroljam a hivatásomat. Így újból és újból újrakezdtem, mert a közszolgálati televíziós újságírás egy szűk szakma, nem lehet elmenni máshova, mert csak egy van belőle. Nagyon megdolgoztam érte, hogy mindent megtanuljak a műsorkészítésről, sok kollégának tartozom köszönettel, végigjártam a ranglétrát. A több mint 25 év alatt nem egyszer mondtam azt magamnak, hogy maradok, mert várom, hogy elmenjenek, ők vannak az én szeretett intézményemben, nem nekem kell elmennem. És végig nagyon figyeltem arra is, hogy mikor kell felállni, feladni. Mindenkinek megvan a saját belső mérlege, én addig maradtam, amíg azt éreztem, hogy – bár egyre szűkülő lehetőségek között – még hozzá tudok tenni valamit a szakmaiságomból. Vándoroltam az intézményen belül, gyerekműsorokra nem volt igény, kulturális területre nem akartam menni, mert nekem irodalmárként senki sem mondhatja meg, hogy ki igazi magyar író és ki nem, a felesleges konfrontációt elkerülve gondolkodtam, hogy mit tegyek. A közéleti szerkesztőségen is egyre jobban érződött a nyomás, sporthoz sajnos nem értek, a hírterület nyilván szóba sem jött, maradt a Szórakoztató Főszerkesztőség. Nem igazán az én világom, de ezt éreztem még mindig a legtávolibbnak a politikától. És közben figyeltem magamat, a munkámat, hogy ne engedjem, hogy lassan megfőzzenek, mint a békát, tudjak én dönteni.

Az optimista hozzáállásom és az a működésmód, hogy minden helyzetre szeretek úgy tekinteni, hogyan lehet átkeretezni, kijönni belőle jól, segített nekem, hogy a távozásom után fel tudtam építeni egy új szakmát, és ki tudtam alakítani egy új életet. Ezt a helyzetet karrierváltásra használtam. 18 évesen dilemmám volt, hogy újságíró legyek vagy pszichológus, akkor az előbbi úton indultam el. Így a másik álmomat nem tudtam megvalósítani. Már a távozásom előtt, 2014 körül felmértem, hogy nem fogok maradni, annyira elfogyott körülöttem a levegő. Megbeszéltem a három gyerekemmel, hogy otthagyom az állásomat, és kilépek a semmibe. Ők támogattak a döntésemben. Felvételiztem pszichológia szakra, és 45 évesen újrakezdtem. Azóta mesterdiplomát és családterapeuta címet szereztem, és 12 év alatt felépítettem egy teljes értékű új pályát, amin jól vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy nem viselt meg, hogy elveszítettem korábbi szakmámat és munkahelyemet: közszolgálati televíziós újságírónak lenni hivatás és egyben szerelem. De sok volt kollégámnál láttam, hogy a váltást nem tudták egyáltalán vagy jól megtenni, méltatlan helyzetbe kerültek. A régi közszolgálati televíziósok, rádiósok közül sokan hosszú időn keresztül nem tudták gyakorolni a hivatásukat, és többen belebetegedtek. Azt gondolom, néhányan – ha áttételesen is – bele is haltak ebbe a helyzetbe.

Értük és rájuk emlékezve is szeretném kérni a politikusokat pártállástól függetlenül: hagyják békén a közmédiát, hagyják, hogy a közszolgálati újságírók szabadon végezzék a munkájukat, gyakorolják a hivatásukat.

A harmadik ok, hogy már pszichológusként, családterapeutaként, cégekben szervezeti coachként, mood managerként nyomon követtem az elmúlt éveket. És borzalmas volt látni azt a hatást, amit a média az emberek mentális egészségével művelt, alig volt olyan beszélgetés, ahol ne lett volna lenyomata ennek a terápiás térben. A média nagyon nagy hatalom, most látjuk csak, hogy mennyire. Egy orwelli világ épült ki a segítségével. Nagyon fontos lenne, hogy mindig féken tartsuk, és arra használjuk, amire való, különösen a közmédiát. Személyes szakmai véleményem szerint – a BBC alapítójához hasonlóan – azt gondolom, hogy nevelésre, oktatásra, tájékoztatásra (független, sokoldalú tájékoztatásra!) és színvonalas szórakoztatásra kellene használni. Hiszem és vallom, hogy van egy művelő, felemelő szerepe a köztelevíziózásnak és természetesen a közszolgálati rádiónak is. Rengeteg pénzt kapott a közmédia az elmúlt időszakban, és személyes véleményem szerint nem gazdálkodott jól vele, pont arra nem jutott pénz, ami miatt kell egy országnak közszolgálati tartalom.

Szeretném, ha ebben a szemléletben alakulna majd meg az új közmédia – reagálva a jelen valós igényeire – a régi romjain. Ha ehhez akár csak egy kicsivel hozzá tudtam járulni a nyilvánosság vállalásával, akkor érdemes volt.

Nyitrai Kata volt televíziós újságíró, pszichológus